Legyen szó munkáról vagy magánéletről, szüntelenül vélt vagy valós elvárásokkal szembesülünk, és nincs ez másként akkor sem, mikor szülővé válunk. A szülői szerep újdonsága számos kihívás elé állítja a párokat, hiszen nem csak magukat, de párkapcsolatukat is “újra kell gondolni”. Tanulható-e, tudatosan alakítható-e, milyen szülővé válunk, vagy szülőnek egyszerűen születni kell?
Mészár Zsófia pszichológusunk írása:
Életünk során folytonosan változó, alakuló kapcsolatban állunk a múltunkkal, a jelenünkkel és a jövőnkkel. Mindannyian múltbeli történetek és tapasztalatok sokaságát hordozzuk magunkban, amelyek akaratunk ellenére is befolyásolják, miként éljük meg jelenlegi helyzetünket. Mindezekből táplálkozik az, hogy milyen vágyakkal, előfeltevésekkel, elvárásokkal viszonyulunk a jövőnkhöz.
Mikor két ember közel kerül egymáshoz, ezek az erők kölcsönhatásba lépnek egymással, és ideális esetben megtalálják a helyüket a pár immár közös életében. Amikor családalapításra készülünk, ezek a hatások még erősebben érvényesülnek, hiszen egy ilyen döntés, egy új kis élet érkezése, igen komoly változásokat idéz elő ebben az eddig ideális esetben jól működő rendszerben.
A múlt hatása, saját gyerekkorunk tudatos vagy tudattalan tapasztalatai, élményei és a jövő ígérete, a gyermek érkezése, egyszerre még élesebbé válik – sok ön- és társismereti munkát adva ezzel a pár mindkét tagjának. Ezt a folyamatot nem lehet megúszni, mindenképpen megtörténik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk megfigyelni és észlelni, milyen hatások jelennek meg az életünkben – vagyis azt, hogy pontosan mi is történik velünk, amikor szülővé válunk. Ha néhány kérdést felteszünk önmagunknak, esetleg párunkkal közösen vitatjuk meg, máris egy lépéssel közelebb kerültünk önmagunkhoz és partnerünkhöz, ezáltal jobban megérthetjük saját magunk és a kapcsolatunk működését is. Ilyen kérdések például: Hogy érzem magam a partnerkapcsolatomban? Hogyan érzi magát a partnerem? Mitől érzem magamat biztonságban? Mitől érzi magát biztonságban a partnerem? Ezt tudom biztosan? Honnan tudom? Vagy inkább elképzelem? Mire vágyom én? Honnan tudom ezt? Mire vágyik a partnerem? Ezt tudom biztosan? Honnan tudom? Vagy elképzelem? Hogyan látom magamat anyaként/apaként? Ha már most is szülő vagyok: hogyan látom magamat szülőként a jelenben? Hogyan a jövőben? Szeretnék-e a szülői szerepemben változást? Ha már most is szülő vagyok: élvezem-e? Mi a jó benne? Mi a nehéz? Miről álmodozom a gyerekünkkel kapcsolatban? Mik azok az álmok, amiket csak magamnak vallok be? Mi az, amiket még magamnak sem?
Ezen kérdések mögött húzódó félelmek és ambíciók veszik körül gyermekünket. A bennünk lévő pszichés tartalmak óriási hatással vannak arra, hogy kivé formálódik ez a kis emberpalánta. Ez óriási felelősséget jelent, és ezzel együtt szorongást kelthet. Ugyanakkor tekinthetünk a szülőségre úgy is, mint egyfajta művészeti, alkotási folyamatra – amelyet félig-meddig tudatosan, félig-meddig tudattalanul végzünk. Természetesen a kisgyerekek is magukban hordoznak olyan alapvető lehetőségeket és gátakat, amelyeket a nevelés alapjaiban nem tud megváltoztatni – legfeljebb kisebb-nagyobb mértékben módosítani.
A legjobb, ha elfogadjuk, hogy a nevelés, a szülői szerep viselése egy folytonosan változó folyamat, amely számtalan külső és belső erőhatásnak van kitéve. Nem fogjuk tudni mértani pontossággal „kivitelezni”, és nincs is olyan, hogy „tökéletes nevelés” vagy „tökéletes szülő”. Döntéseinket, állapotainkat mélyen szubjektív, személyes hatások alakítják. Amit viszont megtehetünk magunkért, hogy igyekszünk minél pontosabban megérteni saját magunkat, partnerünket és a gyermekeinket, és az életünket ezek segítségével alakítani. Ugyanakkor készüljünk föl arra is, hogy valószínűleg olykor az élet is beleszól majd ebbe – a mi megkérdezésünk nélkül!

X